Szabadnak lenni azt jelenti – szerintem – hogy a magunk dolgával törődünk. Arra fordítjuk a figyelmünket, energiánkat, ami a mi dolgunk. Vállaljuk a felelősséget a saját cselekedeteinkért, szavainkért, gondolatainkért. Mindegy, hogy mi a foglalkozásunk, hol élünk, ahogyan az iskolai végzettségünk sem számít minden esetben. Az számít, hogy az adott feladatunkra koncentráljunk: a családunkban, a munkahelyünkön, bárhol, ahol megfordulunk.
A szabadság hétköznapi kritériumai
A szabadság nem kiváltság
Mindenki lehet szabad. Döntés kérdése, hogy ezt az utat válasszuk. Két lábbal a földön állva is lehetünk szabadok. A világhoz való hozzáállásunk tesz bennünket szabaddá. Nincs másra szükség, mint figyelmünket fordítsuk
- a testünkre,
- az érzelmeinkre,
- a gondolatainkra,
- a megérzéseinkre.
Töltsünk időt önmagunk megfigyelésével. Figyeljük meg azt,
- hogyan reagálunk bizonyos helyzetekben,
- milyen hatásra reagálunk számunkra sem elfogadható módon,
- hogyan viselkedünk kritikus pillanatokban,
- tudunk-e elfogadni,
- tudunk-e adni
szívből, igazán.
Tegyünk fel magunknak néhány fontos kérdést
Együttműködünk-e, ha együttműködő közösségben akarunk élni (vagy a szerintünk “nemegyüttműködőket” akarjuk meggyőzni)?
Hagyjuk-e a gyerekünket hibázni a leckében vagy bediktáljuk a helyes megoldást?
Beismerjük-e, ha tévedtünk?
Adunk-e magunknak időt, ha döntést kell hoznunk, hogy kiérleljük a számunkra legmegfelelőbb választ?
El tudjuk-e fogadni azt, hogy egy számunkra fontos ember a saját sorsát másképpen alakítja, mint ahogyan azt mi szeretnénk?
Ha a válaszunk igen, a fenti kérdésekre, szabadok vagyunk.