Gondolatok arról, mit tehetünk a gyerekeink boldogságáért: lehetőségek és határok, melyek között szülőként mozgunk.
Nem az anya a hibás, ha a gyerekkel valami gond van.
Mit tehetünk a gyerekeink boldogságáért?
A gondolatok és érzelmek összekapcsolódnak
Vannak gondolataink, amik úgy tűnnek, mikor megszületnek, mintha egy gömböt alkotnának. Kerek, egész, tiszta, átlátható módon rendezettek. Magukba foglalják egész életünket, az adott pillanatban önazonosságot élünk meg. Gondolataink mások számára is útmutatást adnak, akár követendő mintát láttatunk vagy ellenállást váltunk ki ezekkel. Érzelmi alapú kapcsolat jön létre köztem és a gondolat között. Cikkemmel egy ilyen viszonyulási folyamatba hívlak. Mi történik Benned, mikor ezt olvasod: „Nem az anya a hibás, ha a gyerekkel valami gond van.”
Engem mélyen érintett a kijelentés: “Nem az anya a hibás, ha a gyerekkel valami gond van.” Emlékszem, valamikor márciusban egy gyönyörű erdőben sétáltunk, amikor Marika ezt kimondta. Egy pillanatra megálltam, levegő után kapkodtam és majdnem elsírtam magam. Tudtam, hogy mi érintődött meg bennem. A szüleim gyereke és a gyerekeim anyja egyszerre voltak jelen a lelkemben és mindkét irányban, mindkét szerepkörben átéltem a súlyát a címet is adó mondatnak.
Tisztázzuk:
- Nem vagy hibás.
- Nincs gond a gyerekeddel.
Kováts Mária, Marika mondja ezt, aki jóga, gyerekjóga és csikung oktató, óvoda- és mozgásfejlesztő pedagógus, Access Bars facilitátor, mediátor. Azért tanul, azért foglalkozik „ennyi mindennel”, hogy minden gyerek és felnőtt személyre szabott és profi támogatást kapjon a problémás helyzetének oldásához. Több évtizedes gyerekekkel, szülőkkel, családokkal kapcsolatos tapasztalatát foglalta össze, amit az óvodában, a fejlesztő foglalkozásokon élt meg. Érzéssel, szívvel és lélekkel kapcsolódott és kapcsolódik mai napig tanítványaihoz, a munkájához. A beszélgetésünket lejegyzeteltem és hónapokon át formáltam. Azt hiszem, elkészültem a feladattal. Míg írtam, rájöttem, hogy a szeretet hatja át minden szavát, minden rezdülését. Ezért olyan kerek és érthető minden, amit mond és ezért olyan nehéz leírni. Szeretet adok át, közvetítő vagyok. Az érzéseidre figyelj, miközben az egészséges életről, a változásról, a szülők dolgáról, az őszinteségről, a fejlődésről olvasol.
Mindezeket a témákat a gyerekek és felnőttek közötti viszonyrendszerbe ültettem, felvetve azt a kérdést: „Mit tehetünk a gyerekeink boldogságáért?”
Az egész-s-éges élet ismérvei
Az egészség jele, hogy tudjuk és ki tudjuk fejezni, mi szükséges számunkra. Ha egészséges vagyok, képes vagyok észlelni, mit érzékelek és a másik mit érzékel – ez az empátia alapja is egyben. Egy ilyen szituáció a találkozásban rejlő végtelent nyitja meg az itt és most pillanatában. Ebben az állapotban az ember nyitott, vállalja az elutasítás kockázatát is. Egy ilyen találkozásban a nem egyetértésnek is van helye, hiszen a Felek tudják, hogy nem a személyük ellen irányul a Másik egyet nem értése, hanem a saját nézőpontok kifejezéséről van szó. Az egészséges ember egészséges kapcsolatokat tart fenn és abban van helye a különbözőnek, az eltérőnek, a másnak. Egyszerűen azért, mert a Másikat a maga teljességében látva tudjuk, mi az ő szempontja és ehhez képesek vagyunk igazodni – vállalva a következményeket. Lehet, hogy elgyengülünk fájdalmat élünk meg, szomorúságot. Az egész-s-ég azonban azt is jelenti, egyensúlyban vagyunk, tehát képesek vagyunk visszarendeződni és továbbra is nyitottan állni a különböző kapcsolati helyzetekben. A gyerekek érzik, mennyire vagyunk egészségesek mi, felnőttek. Ha mi rendben vagyunk magunkkal, az életünkkel, a gyerekeink nyugodtak, biztonságban vannak.
A változásról
Az egyensúly fenntartása egy változási folyamaton keresztül lehetséges. Például elutasítást élünk meg egy kapcsolatban: világossá válik, hogy az elképzelésünk nem teljesül. Másképpen kell a szituációhoz viszonyulnunk és ilyenkor nekünk kell a változást indítanunk. A másik megváltoztatása ugyanis nem lehetséges, bár jellemzően a problémák megoldatása irányába történik az első lépés. Többnyire a másiktól várjuk a megoldást, a változást. Ez az út azonban nem járható. Mindig „én” döntök a magam életéről: alá rendelődöm a félelem által vezérelve vagy a bizonytalanság feszültségét vállalva egyenrangú maradok egy kapcsolatban.
A változás folyamata egy tisztán kinyilvánított szándékkal indul. A továbbiakban az elköteleződés és akarat fog megnyilvánulni, amikor buktatók, elágazások, döntési helyzetek adódnak. A tartós, sikeres változáshoz a kitartás képessége is szükséges.
A gyerekeink miatt érdemes átgondolni a választásainkat, például azt, hogy miért maradunk egy rossz kapcsolatban: amennyiben nem a szívünk vágya szerint hozunk döntést, nem leszünk őszinték magunkkal és a gyerekünkkel sem.
A gyerekek pontosan tudják, hogy mi az „igazság” és becsapva érzik magukat, ha nem vagyunk velük őszinték. Azt érzékelik, hogy nem vállaljuk a szívünk szerinti döntést.
Sokan nem hiszik el magukról, hogy az újrakezdés lehetséges, vagyis képesek egészséges kapcsolatot kialakítani életükben. Ez téves elgondolás. Munkálkodnunk kell önmagunkon és akkor sikerülni fog. A gyerek azt fogja másolni, amit a szüleitől lát, amit rajtuk keresztül átél.
Tudnunk kell szülőként, mintát adunk át. Nem gondolatokat és eszméket.
Összefoglalva, a következő gondolatmenetet vezesd végig, ha a változás szükségét érzed: „…ami kívülről megjelenik és zavar, az bennem van. Önvizsgálatot kell tartanom, hogyan tudom ezt az élményt gyógyítani. Hogyan tudom megtalálni az adott esemény helyét az életemben?”
Belső változás szükséges.
Hogyan függ tőlem a gyerekem viselkedése?
A szülők egyik feladata a megfigyelés: hogyan hat rájuk a gyerekeik jelenléte, viselkedése. Ily módon egyrészt a fókusz a gyerekről saját magára, a szülőre kerül. Másrészt A következő szempontokat ajánlom:
- Milyen érzéseket vált ki belőlem a gyerekem?
- Mikor érzem a dühöt, haragot a gyerekem irányába?
- Milyen szituációban élem meg a tehetetlenségemet, az elkeseredettségemet a gyerekemmel kapcsolatban?
- Bízom a gyerekemben?
A tudatosítási folyamat célja a változás. Az indító kérdés az: „Mikor tapasztaltam magamban ezt az érzést korábban?” Mi volt az a szituáció, amit hasonlóképpen éltem meg? Ezek a kérdések segítenek beazonosítani az érzések, és negatív létállapotok forrását. A tudatukba emelkednek az ösztönös reakciók és azok hatása. A válaszok felpuhítják a lelket és lehetővé teszik a további a további önmegfigyelést. Ez már csak a szülőkről szól! Tehát a gyerek szerepe az iránymutatás és a figyelmes szülők ebből tudnak építkezni, fejlődni. A saját gyermeke vezeti vissza a gyerekkorába, abba a helyzetbe, amelyben ő maga esetleg sérült. Amikor idáig eljutnak, a következő kérdéssorban rejlik a tovább lépés lehetősége:
- Gyerekkoromban viselkedtem-e a gyerekemhez hasonlóan?
- Mi volt a gyerekkori motivációm a szüleimmel kapcsolatban?
- Hogyan éltem meg a saját gyerekkoromat?
- Kinek a hangján szólalok meg és kinek a mondatait ismétlem, amikor a gyerekemhez indulatból beszélek?
- Mire emlékszem leginkább, gyerekkoromból?
- Mi volt az a helyzet, amiben bántva éreztem magam?
- Bízom önmagamban?
Felfedezhetjük, felismerhetjük, hogy milyen hasonlóság van a szülő és gyereke története között. A szülő rájön, hogy a gyermeke viselkedése „önálló akció”. Vagyis: a szülőnek ilyenkor nincs dolga magával, mert akármit is tesz, a gyermeke viselkedése nem fog megváltozni. „A gyerek ilyen és kész.” A saját életét éli, és a szülő dolga, hogy megrajzolja a gyerek számára biztonságot jelentő a határokat, teret adjon az életéhez.
Lehet, hogy hasonlóságot érzékel a szülő a saját gyermeki és a saját gyermeke története között. Ebben az esetben a szülőnek a belső gyermeke hívja a figyelmét, a született gyermek mindössze „közvetítő” szerepet tölt be. Jellemző, hogy amikor a szülő nyugvópontra jut a saját gyerekkorával kapcsolatban, a problémát okozó szituáció is megoldódik. A gyermek is megnyugszik, biztonságba kerül. A szülő ekkor leveszi gyermeke válláról annak a terhét, hogy jelezze: „Anya, apa, ti ugyanúgy gyermekek vagytok, mint én. Nőjetek fel!”
Minden kérdés, ami bennünk felmerül a gyerekekkel kapcsolatban, azt meg kell vizsgálnunk – magunkban. Mi a mi saját válaszunk a kérdésre, amit a gyerekünknek teszünk fel?
A kérdésekre nem kell válaszokat keresni, mert gondolataink a régi hitrendszerek alapján kapnánk választ. A kérdést csak fel kell tenni és figyelni, mi történik.
Felfedezhetjük, felismerhetjük, hogy milyen hasonlóság van a mi, szülők és a gyerekünk története között. A szülő rájön, hogy a gyermeke viselkedése „önálló akció”. Vagyis: a szülőnek ilyenkor nincs dolga magával, mert akármit is tesz, a gyermeke viselkedése nem fog megváltozni. „A gyerek ilyen és kész.” A saját életét éli, és a szülő dolga, hogy megrajzolja a gyerek számára biztonságot jelentő a határokat, teret adjon az életéhez.
Lehet, hogy hasonlóságot érzékel a szülő a saját gyermeki és a saját gyermeke története között. Ebben az esetben a szülőnek a belső gyermeke hívja a figyelmét, a született gyermek mindössze „közvetítő” szerepet tölt be. Jellemző, hogy amikor a szülő nyugvópontra jut a saját gyerekkorával kapcsolatban, a problémát okozó szituáció is megoldódik. A gyermek is megnyugszik, biztonságba kerül. A szülő ekkor leveszi gyermeke válláról annak a terhét, hogy jelezze: „Anya, apa, ti ugyanúgy gyermekek vagytok, mint én. Nőjetek fel!”
Minden kérdés, ami bennünk felmerül a gyerekekkel kapcsolatban, azt meg kell vizsgálnunk – magunkban. Mi a mi saját válaszunk a kérdésre, amit a gyerekünknek teszünk fel?
A múlt – jelen – jövő együttes élménye
A jelen történései és a múlt emlékei egyszerre hatnak ránk. Tudattalan folyamatokat indítanak el, ami azt jelenti, hogy az emlékünk energiáját érezzük, de nem érzékeljük. A tudatunk egy tér, ahova beérkezik egy információ és hirtelen megváltozik minden. Olyan, mintha egy gombot nyomtak volna be. A nyugalmunkból, illetve az aktuális állapotunkból egy feszült, energiadús állapotba kerülünk. Nem tudjuk a valódi okot, csak érezzük, nem vagyunk jól. Ez szülők és pedagógusok esetében is egyaránt igaz. Mindenkire, aki kapcsolatba kerül a gyerekekkel – mert a gyerek az, aki „benyomja” a gombot. Mi történik?
Kirobbanunk, feszültté válunk és hirtelen feltörő érzelmeinket a gyerekre zúdítjuk vagy megállunk egy pillanatra és elindulunk a fenti kérdéssorokon, keresni kezdjük a helyzethez illeszkedő választ.
A lelkileg sérült gyermekek története
Kezdjük ezzel: mi a sérülés folyamata? Erőszak éri a gyereket – ez lehet verbális is. Sérülékennyé válik, elveszti a bizalmat, fél a kapcsolódástól, elköteleződéstől. Valahogy végig éli a gyerekkorát, a bizonytalanság útvesztőjében botorkálva. Felnőttként normális életet él, családot alapít, lesznek gyermekei. Azonban történik valami, ami kihozza belőle a gyerekkori sérülékenységét. A tudattalan régióiba száműzött élménye aktiválódik és azon a létállapoti szinten kezd reagálni, ami a sérülésekor volt rá jellemző.
Ítélkezni kezd és a másikat hibáztatja. Holott ami kiváltotta a viselkedését egy jelzés és azt a kérdést kell ilyenkor feltenni: mit hozott fel benned a szituáció? Akkor érkeznek kívülről a hatások, amikor képes vagy felismerni, mi történik. Megmutatják azt a gyereket, aki sérült az őt ért erőszak hatására. A gyógyulás azzal kezdődik, hogy tudatosítja a sérültségét.
Ítélkezés – bántalmazás, elsősorban önmagam felett történik. Nincs jó vagy rossz. Minden csak egy nézőpont, nincs két ember, aki ugyanúgy vélekedik ugyanazon dologról. A másik nézőpontját elfogadom, mert nem tudok és nem is tudhatok róla mindent. Minden csak egy érdekes nézőpont. A bántalmazó nem tehet róla. Nem szándékos, hanem az ő személyisége, identitása alapján így tud működni. A szándéka az adott tudása szerint a legjobb – ezt tudnunk kell még akkor is, ha valami szörnyűséget tett.
A bántás energiája lehúzó, az önbántás pusztító. A személyiségünk teszi ezt velünk és ezt a tudatunkkal tudjuk változtatni. Amikor egyenlővé tesszük magunkat a gondolatunkkal, szerepet játszunk: értékrendek, hiedelmek, hitrendszerek alapján működünk. Ez normális, viszont fontos, hogy reflektáljunk a szerepeinkre, így nem ragadunk bele azokba. A baj, ha beleragadsz a szerepbe. Ez a tudatosság hiányából fakad. A sérült rész eltávolodik a gondolatainktól, és ebből fakadnak, a tudattalan által vezérelt játszmák. A sérülés gyógyulása valójában akkor történik meg, amikor a sérült részt visszafogadjuk, és ezáltal újra egésszé válunk. A sérülés olyan tapasztalattá transzformálódik, ami tanulságként szolgálja tovább életünket.
A fejlődés folyamata – nyitott szemmel rátekintve
Fogadj szót! Rossz vagy! Szégyelld magad! Ne szomorkodj! Ne nevetgélj!
A szülők jó, ha a közismert fejlődéslélektani szempontokat kiegészítik a saját érdeklődésük alapján végzett megfigyeléseikkel, bekapcsolják a megérzéseiket a magyarázatokhoz. A következő témák a legfontosabbak:
- Hiányérzettel születünk: a születés természetességét elvettük. A köldökzsinór idő előtti elvágása miatt a méhlepényben lévő információ nem jut el az újszülötthöz, aki örökös hiányérzetet él meg emiatt. A hiányérzet függőséghez vezet.
- A 3-7 éves gyerekek a testük felfedezésében érdekeltek. Ha ezt a szégyenérzetük kiépítésével megakadályozzuk, passzívvá válnak vagy éppen ellenkezőleg, felületes kapcsolatokba mennek bele felnőtt korukban. Irigység és függőség alakul ki ahelyett, hogy örömöt élnének meg a kapcsolataikban.
- Szót fogadok és rosszat teszek. A totális káosz alakul ki az emberben, hiszen a szót fogadással elfogadja egy másik ember véleményét, egy másik ember elvárásainak felel meg. Ezzel beragasztja a helyzetet. Nem önmagaként éli az életét, nem a szeretet vezérli, hanem a hitrendszerek. Ki vagyok én? Ezt már elfelejtik, magát a kérdést feltenni is… Nem boldog, szomorú, fájdalmas, elrontott életek keletkeznek ily módon.
- Kamaszkorban az önbecsülés kialakulását kell felnőttként támogatnunk. Az önbecsülés hiánya a kapcsolatainkon keresztül tükröződik. Tehetetlenség és értéktelenség, düh, agresszió, félelem formájában tobzódnak az érzések.
Ezen túl rengeteg szempont merülhet fel, amit érdemes figyelni a szülőknek a következő szemmel tekintve a gyermekükre: Amit a gyerekem tesz, az milyen üzenetet hordoz számomra? Mielőtt felszólítjuk a gyereket viselkedésének megváltoztatására, adjunk választ arra, mi az üzenet?
A megoldás
A szülő nem érti a gyerekét és viszi: logopédushoz, sportolni, zenélni, mozgásfejlesztő foglalkozásra és további, különböző terápiákra. Szülőként a dolgunk az, hogy megvizsgáljuk, hol van bennünk az a probléma, amit a gyerekünkben látunk? Ebben az esetben a fókuszt a gyerekről magunkra irányítjuk és a gyerek felszabadul a figyelmünk alól. Elfogadottnak kezdi magát érezni és elkezd együttműködni velünk.
A gyerekeknek csendre van szükségük. Gyerekjóga oktatóként az volt az egyik legnagyobb sikerélményem, amikor egy nagyon aktív gyermek képes lett mozdulatlanul feküdni a matracon. Éreztem, ahogy ellazul, és bizalmat sugároz. Ekkor ismertem fel, hogy a nyugalom hiányzik a gyerekeknek leginkább. Minél több inger éri őket, annál több mozgásra van szükségük, hogy egyensúlyban tudjanak maradni. Ezt nekünk, felnőtteknek tudnunk kell és eszerint kell a gyerekek környezetét alakítani. Folyamatról van szó, a nyugodt környezet nem egyszeri cselekvés eredménye. Nem mozdulni nehezebb, mint mozogni. A mozdulatlanság jelzi, hogy a gyermek idegrendszere rendben van.