Szupervíziós Esettanulmány
Az esettanulmányban a szupervízió sorsfordító hatását szeretném bemutatni. A történet plasztikusan ábrázolja, ahogyan egy logikával jól felépített rendszer szertefoszlik és helyére kerül egy szemléletmód, egy életforma. A célokat irányok váltják fel, a konkrét helyzetelképzelések helyét érési, fejlődési stádiumok kezdetben ösztönös, majd egyre tudatosabb megtapasztalása veszi át. A változás elkezdődik és ettől fogva a tudatban folyamatos jelenlétével igazolja a valóságot.
Szereplők
Lány: ambiciózus, pontos karrierterve van huszonkét évesen. Egyetemen tanul egy olyan szakon, amit nem érez „elégnek”, mindenből kap tudást (pszichológia, szociológia, jog, közgazdaságtan), de hiányolja az elmélyülést. Elhatározásai között szerepel, hogy nyáron felvételizni fog a jogi vagy a közgazdasági karra. Ennek megfelelően választja ki a kötelezően és a szabadon választható tantárgyait a félévre. A szervezetfejlesztés is így kerül a leckefüzetbe. érési, fejlődési stádiumok kezdetben ösztönös, majd egyre tudatosabb megtapasztalása veszi át. A változás elkezdődik és ettől fogva a tudatban folyamatos jelenlétével igazolja a valóságot.
Szupervizor: óraadóként tanít, a félév során három alkalommal tart órákat tömbösítve. A tantárgy neve, amit tanít: szervezetfejlesztés. Arra készül, hogy vizsgáztatni fog félév végén.
Csoporttársak: öt fő.
Alaptörténet
Döntések sorozata
A Szupervizor egyre komorabban állt a teremben – hiszen kezdte azt hinni, a terve nem valósul meg, nem tudja megmutatni, mi a szupervízió – és beszélt a felelősségről és hogy akkor elmondja újra, mi az, hogy eset. Elmondta. Az eset meghatározása egybevágott azzal a helyzettel, amiben a Lány volt reggel, az intézményvezetővel. Úgy döntött ő lesz az esethozó, majd megszólalt:
„Nekem van egy esetem. Ma reggel történt.”
Elmondta, mi történt, a többiek fellélegeztek, mert megmenekültek valami elől. A Szupervizor utasítása alapján vidáman fogalmazták meg a kérdéseiket a Lány felé segítve őt abban, hogy rájöjjön, miért is nem akarja a dolgozatba beírni azt a bizonyos mondatot, miszerint a vezetőnő a főnöke miatt nem tud teljesértékű szakmai munkát végezni.
A kérdések záporoztak a Lány felé, aki jegyzetelt, minden szót leírt. A Szupervízor mintha kezdett volna elégedett lenni, érezhetően jó kedvre derült. Szinte vibrált a levegő a teremben. Ebben a hangulatban a Szupervizor megkérte a Lányt, válaszoljon a kérdésekre. A Lány válaszolt, és miközben beszélt, azt vette észre, mintha a gondolatai máshonnan érkeznének, mint amit megszokott (talán gyerekkorában volt valami hasonló gondolatirány, amikor a nagypapájával beszélgetett a világ dolgairól). Egyszerre érzékelt nehézséget és könnyedséget. Megnyílt, mint azelőtt még soha, elmondta azt, ami a lelkében van, önmagát is meglepve ezzel. A hangja is megváltozott, másképp csengett.
A Szupervizor arra kérte a Csoporttársakat, mondják el, hogyan látják a Lányt. Kíméletlenek voltak. A megnyílt lelkű Lány sebezhetővé vált – végre. Mert idáig mindig védte magát, mindig előre szaladt az időben, ha lehetett a térben. A jövőben élt, precízen felépített életútját egyengetve, kegyetlenséggel mások iránt, ha útjába álltak, megkérdőjelezték elképzeléseit. Pillanatok alatt döntött, csak hogy ne kerüljön rossz helyzetbe. Ott ült a kör közepén és hallgatta a Csoporttásait. A szavaikon túli mondanivalójukra figyelt és fájt neki, amit ebből hallott, érzékelt, felfogott.
A Szupervizor szerint fordulóponthoz érkezett a feldolgozás és megkérdezte a Lányt is, mit gondol, mi a valódi probléma? A válasz így hangzott: „Olyan nincs, hogy valaki csak rossz legyen!” A könnyei a szemében maradtak. Mozdulatlanul ült és a lelke csendbe lett.
„Eddig jutottunk.” Hallotta a Szupervizor hangját, aki elmagyarázta a Csoporttársaknak, hogy mi történt a feldolgozás egyes részeiben és részletesen beszélt az eset lezárásáról. Valójában ekkor kezdődött el valami, aminek a mai napig sincs vége.
Következmény
Következő év szeptemberében furcsa érzése támadt a Lánynak, valami hiányzott neki. Napokig gondolkodott, mi az, ami nincs a helyén? Nem jött rá, míg nem egyszer megkérdezte tőle valaki: „Végül jogra mentél vagy közgázra?”
Végtelennek tűnő nyugtalanságban élt évekig, bár látszólag minden működött körülötte. A tudás azonban már ott volt, és szárba szökött a lelkében: a szabadság benne van, a szerelem örök. Innen nincs visszaút. Lehetne kacskaringózni még évekig, de miért? Miért hazudjon, csapjon be másokat és magát azzal, hogy minden rendben van, miközben semmi sincs a helyén abból, ami számít.
A valóság az, amikor valami fáj és valamiért szomorú, amikor boldog, és valaminek örül. Ezek az élet alapkövei, ezek a biztos kiindulópontok. A saját útját járja és vannak, akik vele tartanak. Ha fájdalmas is az út egy-egy szakasza, keresi és mindig megtalálja a kapaszkodót, ami energiával tölti fel, erőt ad a tovább éléshez. Figyelmét befelé fordítja és onnan indítja a cselekvését, a szavait, a gondolatait. Biztos magában és a változás örökkévalóságában.
Nézőpontváltás
Szinkronicitás
Az esetből kitűnik, hogy a szavak önmagukban nem okoznak változást – a felszínen minden rendben van. A Lány a szavak egy bizonyos kombinációja alapján vált érzékennyé. Ez a történés más környezetben nem vagy nem így jött volna létre. A Szupervizornak és a Csoporttársaknak ezért kiemelt szerepük volt abban, hogy a Lány nézőpontot váltott, vagyis felismerete élete (életstratégiája) mintázatát és félelmét az el nem fogadástól, attól, hogy csak akkor lesz szerethető, ha teljesít. Nélkülük ez nem történt volna meg. A szupervíziós feldolgozás valószínű, a jelenlévők többsége számára felejthető élmény volt.
A megnyilvánulás folyamata
A kiegyenlítődés törvénye alapján az addig önmaga elől előre menekülő Lány élete megtorpant. Nem tudjuk, mi történt vele hónapokig, de mintha bebábozódott volna, önmagát így tudta védeni, a megnyílást a bezárás követte. Ez azonban nem zárkózottság volt, hanem tudatos döntés: elcsendesítette életét és befelé figyelt. A tudatossá válás nem jelentett számára automatikusan fordulópontot. Érzelmileg azonosult a megváltozott helyzetével, a cselekvései a „még nem” és a „már nem” közötti ingoványos talajon nyilvánultak meg. A magányát, az esendőségét nem tudta nyíltan felvállalni, úgy sem, hogy ennek bizonyosságával élt a lelkében. A környezete nem volt biztonságos számára, az sem, amit ő maga teremtett.
A felvállalás
Valószínű, éles helyzetek hozták újabb és újabb döntési helyzetekbe, amikor a cselekvései által is meg tudta mutatni azt, amit addig érlelt magában. Visszaút nincs, az előre menekülésnek nincs értelme. Marad az, ami van: az érzések birodalma és azok alapján való döntések. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha nem tudja mi lesz. A pillanat tapasztalata és a józan ész kettősége jó párost alkotnak és a dinamikájukban kiérlelődik az, amit változásnak nevezünk.
A változás
A változás egy pillanat műve is lehet, mégis, azonnali „eredményt” várni felesleges illúziókba kerget bennünket. A manifesztáció időigényes folyamat. Ahhoz, hogy a pillanat hatása tartósan az életünk részeként formát öltsön, – minden, ami mi vagyunk – más elrendeződésben kerüljön vissza, ahhoz a felismerést követően további lépésekre van szükség. Kellenek segítők, akik tükröt tartanak elénk, kísérnek bennünket, figyelnek ránk. A Lány változása az volt, hogy a kifelé irányuló törekvései (törtetései, törései) helyére az önfelfedezés élménye került. Figyelmének fókusza a belső biztonságra, annak keresésére, tartására irányult, a matériát felváltotta az érzelem. Hogy megtanuljon bánni az érzéseivel, ahhoz idő kellett. Több lépcsős folyamatban alakult ki az az élethelyzet, amikor a belső biztonság a bizonyosság élményét adja számára és a külvilág felé fel vállalja nyíltan azt, aki ő maga.